Fejezet 17
1 (16:23) Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír.
2 (17:1) Még mindig csúfot ûznek belõlem! Szemem az õ patvarkodásuk között virraszt.
3 (17:2) Kezest magadnál rendelj, kérlek, nékem; különben ki csap velem kezet?
4 (17:3) Minthogy az õ szívöket elzártad az értelem elõl, azért nem is magasztalhatod fel õket.
5 (17:4) A ki prédává juttatja barátait, annak fiainak szemei elfogyatkoznak.
6 (17:5) Példabeszéddé tõn engem a népek elõtt, és ijesztõvé lettem elõttök.
7 (17:6) A bosszúság miatt szemem elhomályosodik, és minden tagom olyan, mint az árnyék.
8 (17:7) Elálmélkodnak ezen a becsületesek, és az ártatlan a képmutató ellen támad.
9 (17:8) Ám az igaz kitart az õ útján, és a tiszta kezû ember még erõsebbé lesz.
10 (17:9) Nosza hát, térjetek ide mindnyájan; jõjjetek, kérlek, úgy sem találok bölcset köztetek.
11 (17:10) Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának.
12 (17:11) Az éjszakát nappallá változtatják, és a világosság csakhamar sötétséggé lesz.
13 (17:12) Ha reménykedem is, a sír már az én házam, a sötétségben vetettem az én ágyamat.
14 (17:13) A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném.
15 (17:14) Hol tehát az én reménységem, ki törõdik az én reménységemmel?
16 (17:15) Leszáll az majd a sír üregébe, velem együtt nyugoszik a porban.
